A mai nap nem indult valami fényesen. Eléggé felhúztam magamat, nem is reagáltam jól, de még bennem volt a düh és a felháborodás. Düh, mert nem az történt, amit megbeszéltünk, és felháborodás, mert egy olyan dologgal aláztak meg, és támadtak rám, amit – úgy érzem – nem érdemeltem meg, de ami a fontosabb: egyáltalán nem egy támadásra felhasználható  körülmény. Főleg nem normális, emberi, sőt, BARÁTI viszonyban. És itt rengeteg kérdés merült fel bennem.

Igazából most próbálom átgondolni a mai reggel eseményeit. Nyilván először önmagam vizsgálatával kell kezdenem, illetve fogom is kezdeni, mert ez amúgy is egy rossz tulajdonságom, hogy hajlamos vagyok csak a saját igazamat szajkózni, illetve ha nem ezzel kezdjük egy helyzet vizsgálatát, bárki könnyen belefeledkezik abba a kényelmes, ámde igen kellemetlen helyzetbe, hogy csak a másik felet hibáztatjuk. Ilyen ez a világ, korcs, éppen ezért nagyon vigyázni kell, hogy mi magunk ne korcsosuljunk vele együtt.

Igen, nem keltem fel, vagyis én próbálkoztam, de az alig 2 óra alvás nekem nagyon nem járható. Pedig a telefonomat is a szoba legmesszebbi sarkába száműztem, hogy ki kelljen kelnem az ágyból. Hát persze, visszaaludtam, nem ez az első eset, hogy megtörtént. De mentségemre szóljon, a hajnali munka, az hajnalig tart.

Azt mondtam, hogy megpróbálok felkelni, és bejutni. Ugye, mint ez fentebb kiderült, nem sikerült. Szánom és bánom, mivel szeretem a munkámat, ezért ténylegesen bánt is a dolog. De ha egyszer a szervezetem tiltakozik, akkor sajnos nem tudok mit tenni. Próbálkoztam is, de elbuktam.

El is érkeztünk a legfájóbb ponthoz: “nem is voltál itt a hétvégén…”. Igen, nem voltam itt. Még hozzá azért nem, mert nem bírtam. Sajnálom, nincs mentségem. Nem is akarom, hogy legyen. Mennem kellett. Mindebben azért nem érzek feltétlenül kivetnivalót, mert a dolgomat elvégeztem. Illetve így, hogy egy nappal később is, de még mindig a határidő előtt egy nappal. Szerintem mi vagyunk a leghatékonyabbak. Mármint nem mint személyekre gondolok, hanem mint szervezetre. Vagy mint karra. Tagadhatatlan, hogy laikus a nézőpontom, és egy kicsit elfogult is, nem is merném azt állítani, hogy nem, de eddigi tapasztalataim, az eddig hallott sztorik alapján, még mindig mi vagyunk a nyerők. Á. azt is mondta, hogy szerinte az összes Magyar Köztársaságban Magyarországon működő felsőoktatási intézményi szervezetek közül, messze a mienk viszi a prímet. Most ez tűnhet önsimogatásnak, az önkielégítés konkrét szavakba öntésének is, de nyilván nem ennek szánom, nem is erre feszülök. Inkább arra, hogy a legnagyobb boldogságra okot adó dolgot (amit az enyémnek, a magaménak, a részemnek tudhatok), így ellenem fordítják. Valószínűleg ez is volt, ami elindította a lavinát, majd hatására beütött a blackout. Ez volt a legnagyobb sértés, amit kaptam. Nemcsak, hogy sértés, de támadás, amit egészen más emberektől vártam volna. Így értékeltem mindezt, és ez volt, aminek sikerült kihoznia a béketűrésemből, pedig, már aki ismer, nagyon jól tudja, hogy rettentően türelmes alak vagyok. Nem mentség ez sem, inkább kanosszajárás, amiben megvallom, hogy ha nincs is igazam vagy csak talán vagy ténylegesen van is,  akkor sem kellett volna ezt a reggelt így rendezni.

És még azt hittem a komoly blogszünet utáni első posztomban nem lesz benne a szerelem. Mégis.

Méghozzá azért, mert kezdem még inkább feldolgozni azt, hogy ez most az igazi érzés, az igazi ember felé. Mert ez a reggeli kirohanás, egyre azt az eddigi ésszel felfogott érzelmet védte, amit még nem tapasztaltam. Azt, hogy megvédem, ami dolgozik bennem, és azt, aki ezt kiváltotta belőlem. Hozhatnék különböző már elcsépelt hasonlatokat példának, amit már mindenki ismer, de nem teszem. Éppen elég volt ez a rengeteg közhely, amit egyetlen bekezdésben vagy/illetve egyetlen mondatban megejtettem.

Nem is támadtak/támadták (talán) meg, csak a magyar szakos lelkem magyarázta túl. Mint egy középiskolás által írt verselemzésben. “A költő azt gondolta,…” – gondolta a fene!